Tegnap nem csak Újév napja volt, hanem vendéglátó háziasszonyom születésnapja is. Szépen sorban érkeztek a vendégek, a család apraja-nagyja rotációban. Reggeltől estig cserélődött az ünneplő csapat. Folyamatos volt az evészet, de nem volt nagy ünnepi terített asztal, - nincs is nagy asztaluk -, mindenki evett ültében-álltában, ahol éppen sikerült neki. Tetszett ez a fesztelenség, de amit esznek az nem mindig.
Azt gondolnánk, a hollandok nagyon bio emberek, és tényleg sok szempontból azok – biciklizés, takarékos energia-felhasználás, napelem, szélkerék, birkával fűnyírás -, de ennivaló ügyileg azért amerikásodnak rendesen. Persze, az jó, hogy a sajt meg a tej tényleg tejből van, én úgy szoktam mondani, hogy tehén-ízű, de elég sok kész kaját vesznek és a nyersek közül is, amit lehet plasztikba raknak. A farmon sem vették ki nejlonból a zöldségeket, úgy tartották, míg fel nem használták… Én általában igyekszem úgy vásárolni, hogy minél kevesebb nejlon zacskót vigyek haza, és le is szedek minden fóliát vagy plasztik borítást mindenről, hogy minél kevesebb kémiai cucc diffundáljon bele az ételembe. Hát, itt erre nem gondolnak. Elég érzékletes példáját láttam ennek egy plakáton. Boldog család – papa, mama, gyerekek – reggeliznek. Terített asztal mindenféle jóval… és egy plasztikos szeletelt sajt virít az egyik oldalon. Valószínűleg ez Magyarországon is a való élet, de azt hiszem, egy reklám idilljében nálunk alapvető lenne, hogy a sajtszeletek szépen elrendezve üldögéljenek egy hidegtálon.
Sokszor meglepődtem amúgy, hogy milyen sok apróságban különbözünk, mennyi mindent tekint az ember evidenciának, ami pár száz kilométerrel arrébb már egyáltalán nem magától értetődő. Pedig ugyanúgy Európában vagyunk, nem egy teljesen más kultúra szokásait kell megismernem. Például, itt tényleg nyitottak az emberek, nem is tudom megfogalmazni… Nem akarnak túlságosan kedvesek lenni, nem akarnak valami szuper érdklődőnek tűnni, de nem zavarja őket a jelenlétem, nem kell nekem sem tripla lutzot ugrani, viselkednem, megfelelnem, vagy szórakoztatónak lennem. Ha kérdeznek valamit, akkor nem udvariasságból, hanem mert tényleg kíváncsiak rá. Olvastam valamelyik Hollandiáról szóló könyvben egy példát arra, hogy a magyar anya a boltban hogyan szégyelli magát a gyereke miatt, míg a holland anya nyugodtan elmagyarázza a gyereknek, hogy ez nem helyes viselkedés valamiért… Azt hiszem, sokkal könnyedebb az élet, ha nem kondicionáltak kiskorodban arra, hogy te rossz vagy és szégyellned kell magad. Erről mindig eszembe jut egy – számomra szívszaggatóan szomorú – jelenet, mikor is egy Pozsonyi úti gyógyszertárban egy anyuka csitítgatta rosszalló arccal a pár hónapos babáját, aki vidáman gajdolt, kurjongatott fektében, mert örült az életnek, önmagának… Anyuka viszont úgy gondolta, hogy fontosabb, hogy a patikában csend legyen, minthogy csak úgy spontán kitörjön belőlünk a boldogság.
Annak ellenére, hogy már pár hónaposan stresszre nevelnek minket, látva ezt a szép családi összejövetelt, azért honvágyam lett, és elgondolkodtam, miért is velük vagyok most itt és nem a saját családommal...
Azért elkezdtem hollandul tanulni. Michel nagyobbik lánya már iskolás, és én lerajzoltam neki valamit, ő meg odaírta a nevét a dolognak. Jó játék volt. Amúgy a három gyerkőcöt nem zavarja, hogy nem beszéljük egymás nyelvét. Ők mesélnek nekem, én bólogatok és mosolygok. Ha mégis gond van, akkor addig mondják és mutatják, amíg nem segítek rajtuk. De már UNO-t is játszottunk (kártyajáték, ha valaki még nem ismeri) és az is ment.
Amúgy ijesztően nehéznek tűnik a holland szavak kiejtése, semmi kapaszkodóm nincs, úgy érzem, nem is olyan hangokat használnak mint mi, és még véletlenül sem azt írják le, amit mondanak... Bátorság Gyöngyikém!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése