PUCÉR PASIK A PARKOLÓBAN...

...avagy Vészhelyzet helyett szélhelyzet Hollandiában! Viharos szél fúj, alacsonyan repülnek a tyúkok az út szélén. Csodálkozva néznek kétfelé a két szemükkel, mert tulajdonképpen csak kapirgálni készültek. Bendzsiről majd letépi a kutyaruhát a szél, úgy néz ki a nyaka körül lebegő köpönyegével, mint Superman, csak a gatyó hiányzik róla. A tenger őrülten hánykolódik, tajtékosan-habosan csapódik szét cseppekre a hullámtörőkön a víz. És ekkor megjelennek a belgák. Nem számít, hogy január van, ők előkapják a kisbuszaikból meg a nagy autóikból a vitorlákat és a deszkákat, indulnak szörfözni. Nem bermudában, persze, de itt én azon sem csodálkoznék! Ősszel, olyan tíz fok magasságában, zuhogó esőben, egy páros futott el mellettem, és a pasi mezitláb volt! Nem a hajléktalan szállóra igyekeztek, márkás futószerkóban voltak egyébként. Na, ennyit a hollandokról, vissza a belgákhoz! A neoprén ruhában úgy néznek ki, mint a jugoszláv békaemberek - ifjabbaknak ajánlott "olvasmány": A tanú c. film! - és a keményebb legényeknek még a sapka-kesztyű része is hibádzik a kezeslábasnak, így felébred bennem az anyai ösztön, legszívesebben rájuk szólnék, hogy ne rohangáljanak nekem itt sapka nélkül, mert megfázik a fülük, a kezük meg ráfagy a kapaszkodóra. Láthatólag nem zavarja őket a  hideg, élvezik a száguldást. Aztán jön még csak a java! Kijönnek, és csak úgy lazán a parkoló kocsik között álldigálva letolják a szörfös cuccot bokáig. Nem néztem oda, de ha jól láttam, nem volt alatta semmi. :) Azért anyai szívem megnyugodott, mert jól megtörölköztek és szárazat vettek. Itt a vége, fuss el véle, holnap legyenek a pucér pasik a ti vendégeitek.

TÉLEN IS VAN TENGER?

Ezt nem ötévesen kérdeztem, hanem 10 nappal ezelőtt, mikor először pillantottam meg a tengerpartot behavazva és elállt a lélegzetem. Már november óta sétálok itt a holland partokon, észre kellett vennem, hogy kissé másképp mutat a nagy víz, mint mikor nyaralók, fürdőzök lepik el a homokos strandokat. De mégsem kattant át az agyamban a megszokott kép; a napsütötte nyári vízpart maradt a fejemben. Pedig még nevetgéltem is magamban, hogy mennyire imádok kagylókat meg kavicsokat gyűjteni, csak azt nem gondoltam volna, hogy ezt egyszer sapkában és kesztyűben fogom tenni.
Már a reggel fantasztikus volt. Arra ébredtem, - ha még nem mondtam volna, látom az ágyamból a Nap felkeltét, - hogy kint minden fehéren szikrázik és egy tűzpiros üveggömb lebeg a nagy fényesség közepén. Rohantam ahogy voltam, neglizsében, ki a hidegbe a fényképezőgépemmel, de nem adta vissza a töredékét sem a látványnak...
És aztán a tenger. A kékek, szürkék, zöldek kontrasztja és játéka a hófehér parttal... A hó ropogása a talpam alatt, a sirályok vijjogása a havas csöndben, a tenger moraja a télben. Egy új világot nyitott meg számomra.
Nemcsak a szépségét, a veszélyességét is megtapasztaltam, mikor a hétvégi telihold elindította a dagályt. Besétáltam a kutyákkal egy hóval fedett homoknyelven, és mikor kifelé jöttünk, megláttam, hogy már nincs félsziget, csak sziget körülöttünk, a lassú hullámokban csapkodó vizet nemcsak a szél mozgatta, elindult komótosan kifelé a víztömeg. Nem cunami volt, csak szépen, centinként emelkedett a vízszint, nekem mégis ijesztő volt a felfedezés. Bokáig gázoltunk a jeges vízben néhány métert, mire elértük újra a partot. Hát, így tanulom én, alföldi leányzó, tisztelni a tengert.